A székelyektől különvált népcsoportok összefoglaló neve. A szó valószínűleg egy már elenyészett ’elvándorol’, ’elszakad’ jelentésű ige származéka. Csángóknak nevezik elsősorban a moldvai magyarokat. Így hívják a Csíkszékből a közeli Tatros folyó völgyébe költözött magyarokat ( gyimesi csángók); a Brassó melletti Hétfaluban élő magyarságot, valamint a barcasági magyar falvak más lakóit (hétfalusi csángók).
Gyakran helytelenül így emlegetik a bukovinai székelyeket is, és a közülük kiszakadt al-dunai székelyeket. A ’csángó’ név általában gúnynévnek számít.
Nem maguk a csángók, hanem a környezetükben vagy a távolabb lakó székelyek használják. Kivételt képeznek az ugyancsak bukovinai eredetű dévai csángók, akik nem érzik sértőnek a megnevezést. 1945 óta helytelenül csángóknak nevezik a Dunántúl egyes vidékein a bukovinai székelyekkel nagyjából egy időben a kitelepített németek helyébe érkezett áttelepített csehszlovákiai magyarokat és alföldi telepes agrárproletárokat is. A csángó szó itt az ’idegen telepes’ jelentését vette fel.
Moldvai magyarok
A Keleti-Kárpátok és a Prut között élő magyarság, más néven csángók. A moldvai magyarok első csoportjai többségükben É-Erdélyből valószínűleg az Árpád-korban (13–14. sz.) vándoroltak ki. A következő századokban – amikor a moldvai fejedelemség a magyar királyság hűbérese volt – gyarapodott a számuk. Uralkodói szívesen fogadták a kézművességben, szőlőművelésben és udvari szolgálatokban jártas mo.-i nemeseket és jobbágyokat. A földműveseknek kiváltságokat is biztosítottak. Ennek nyoma a răzeş (részes) intézményben a 19. sz.-ig megmaradt. A moldvai magyarok közt találtak menedéket a D-Mo.-ról elmenekült magyar husziták is, akiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat (15. sz.).
A középkori magyar királyság lehanyatlásával a 16. sz.-ban a moldvai magyarok társadalmi helyzete megrendült. Kiszorultak a városokból és sokat szenvedtek, pusztultak a török-tatár pusztításoktól. Soraikat a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49 menekültjei, valamint a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították. A 17. sz.-ban a pápa missziós területté nyilvánította a többségben gör. kel. ortodoxok által lakott Moldvát, a r. k. hívek számát a moldvai magyarok elrománosításával igyekezett szaporítani. Ezért a Moldvába rendelt lengyel és olasz papok fokozatosan elszoktatták a moldvai magyarokat az anyanyelv templombeli használatától. A 19. sz. második felében a tőkés-bojári Románia hivatalos rendelettel is megerősítette ezt a gyakorlatot. A moldvai magyarok anyanyelvi iskolái 1947–55 között működtek. Ilyen körülmények között a moldvai magyarok igen archaikus nyelvjárást és népi kultúrát őriztek meg. Az egész magyar nyelvterületet tekintve napjainkban a moldvai magyarok között a legelevenebb a népi kultúra és leggazdagabb a népköltészet.
Nyelvük és kultúrájuk sok román hatást is mutat. A moldvai magyarok száma ma mintegy 40–50 000-re becsülhető. Okleveles adatok szerint a 16–18. sz.-ban nagyobb területen éltek. Szórványos telepeik a Dnyeszterig húzódtak. Ma legnagyobb csoportjuk a Keleti-Kárpátokban eredő, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók (Tatros, Uz, Szalonc, Ojtoz, Tázló) völgyeiben él. Népi kultúrájuk az elmúlt századok folytonos székely kivándorlása miatt erős székely hatást mutat (mintegy 40 falu); nevezetesebbek: Pusztina, Frumósza, Csügés, Tatros, Onest, Diószeg. Ezeket a szakirodalom általában „székelyes csángók”-nak nevezi. Archaikusabbak az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretterén vagy Mezőségen Bákó (Băcau) városa közelében lakók (kb. 30 falu), melyeket a kutatás, egy részük erős székelyes jellegét megállapítva, „déli csángók”-ként tart számon. Közülük nevezetesebbek: Bogdánfalva, Trunk, Lészped, Forrófalva, Klézse, Gajcsána. Végül a legrégiesebb nyelvű és kultúrájú „északi csángók” a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városa közelében laknak (kb. 10–15 falu). Nevezetesebbek: Szabófalva, Pildeszt, Balusest.
Gyimesi csángók
A Csíki-havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesi-szorosban élő magyarok neve. Három községük – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, és Gyimesbükk – a folyó néhány száz m széles, 30 km hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, az ún. patakokban, szétszórt házcsoportokban helyezkedik el. Területük eredetileg öt szomszédos csíki székely község tulajdona volt. A gyimesi csángók a 17. sz.-tól kezdték legelőbérletként benépesíteni mai lakóhelyüket. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobb részben csíki székelyekből, kisebb részben moldvai magyarokból és románokból származik. Csekély termőföldjük miatt főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizték meg.
Dévai csángók
A Hunyad megyébe települt bukovinai székelyek neve. 1888–92-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1910-ben ismét Dévára, ill. Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2000 székely telepes költözött Bukovinából. Az újonnan jöttek a települések mellett külön „csángótelepeket” alkottak. Hosszú ideig földműveléssel foglalkoztak, ma elsősorban a vajdahunyadi iparvidék üzemeiben dolgoznak bejáró ingázókként. Népi kultúrájuk és nyelvjárásuk, korábbi hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük folytán, sok archaikus vonást őrzött meg. – Irod. Szabó Imre: A dévai csángó-székely telepesek lakása és lakberendezése (Népr. Ért., 1903); Szabó Imre: Dévai csángó-székely népviselet és táplálkozás (Népr. Ért., 1904); Szabó Imre: Dévai székely-csángók házi ipara (Népr. Ért., 1909); Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (Kolozsvár, 1939).
Hétfalusi csángók
A Brassótól keletre fekvő Hétfalu magyar lakossága. A hétfalusi csángók magukat magyaroknak mondják. A szomszédos székelyek hívják őket sajátos nyelvjárásuk és szokásaik miatt csángóknak. Így nevezik a többi barcasági magyar falu (Barcaújfalu, Krizba, Apáca), valamint a távolabbi Halmágy és Székelyzsombor lakóit is. A hétfalusi csángók feltehetően 11. sz.-i, a Barcaságban gyepüt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az eredeti gyér népesség a kora Árpád-korban a D-Erdélyben lakó (Fehér megye) magyarokból (székelyekből) gyarapodott, és alaprétege a székelyek végső megtelepedését megelőzően vagy azzal egyidőben alakult ki (13. sz. első fele).
Hétfalu eredetileg királyi birtok volt. A 14–15. sz.-ban kezdték bizonyos részeit adományozni, majd II. Ulászló Brassó városának elzálogosította. A központi királyi hatalom összeomlása után nem történt meg a visszaváltás, és Brassó másfél százados ellenkezés ellenére jobbágysorba süllyesztette az egykor szabadalmas jogállású, határőrző Hétfalu lakosságát. A szász polgárság földesurasága társadalmi, gazdasági és egyházi elnyomást jelentett, és a hétfalusi csángók kultúrájában jellegzetes nyomokat hagyott (pl. az evangélikus vallás követését).
A hétfalusi csángóknak kevés földjük lévén, a szomszédos szász községekben vállaltak munkát (feles bérleteket), és fakitermeléssel, valamint fuvarozással is foglalkoztak. A múlt század második felében – különösen a vasútak megépülése után – Hétfalu magyar és román lakossága nagy arányban vándorolt ki Ó-romániába. A hétfalusi csángók különösen Bukarestben alkottak erős diaszpórát, ahol a városi személyfuvarozást (bérkocsi, később taxi) az 1930-as évekig nagyrészt ők látták el.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon
