Krónikák és korabeli tudósítások időrendjéből egyértelműen kitűnik, hogy a Kárpát-medencei magyarság „honfoglalása” nem egyszeri alkalom volt, mint ahogy „az iskolákban tanítják”. Hanem, több hullámban, esetenként eltérő irányokból érkezett a Kárpát-medencébe.
Régi lengyel hagyományok (lásd: Nagy Lengyel Krónika) szerint a vengerek: a Kárpátok északi oldalán élt, az ugorokkal rokon népesség, Pannoniából származnak, ahonnan a Visztula és Wkra környékére vándoroltak. Ahonnan, a skandináv és germán népek nyomására fokozatosan keletre vándoroltak, majd egy részük - a hunokhoz csatlakozva [részben] - visszatértek Pannoniába.
Korabeli leírások szerint az ugorok: az Ugor-hegyek (Kárpátok), és a Don-Oka vonal között éltek. Ahonnan, kényszerből nyugatra (Kárpát-medencébe, Ugor-földre), északabbra (Jugriába), keletre (Volgán túlra, Nagy-Magyarba) és délre (Azovi-tengerhez) költöztek. Az ószláv krónikák fehér és fekete (Ugra-folyótól nyugatra és keletre élő) ugorokról tudósítanak. Adatok szerint, a 14. században még éltek magyar nyelvű népek a Don-forrásvidékén és a Káma folyómentén.
Korabeli tudósítások szerint a magyarok: a Don-Volga-Kaukázus háromszögben élő, ugorokkal (jugorokkal) rokon népesség. Akik, az ottani Madzsar nevű területről kapták nevüket, vagy őt adták nevüket ennek a településnek. Akik - külső népek nyomására - részben nyugatra (Kárpát-medencébe, Madzsariába) és a Volga mentén északabbra költöztek. Több korabeli tudósítás szerint még a 13. században is éltek magyarok a Kuma-folyó környékén (Kum-magyaria).
Tények és adatok
Települési adatok, vagyis a Kárpát-medencébe vándorló magyarság régi lakhelyeinek elnevezése és elhelyezkedése nemcsak korabeli krónikákban leírt vándorlási útvonalakhoz illeszkednek, hanem a nyelvi és genetikai térképekhez is.
Venger helynevek gyakoriak: Kárpátok északi oldalán, Odera-, Visztula-Bug-Narew folyó-vidék erdős-mocsaras hátságain. Jól illeszkedve az i.e. 10 ezer körüli Szvideri kultúra térhódításához, amely a Kárpát-medencei epigravetti műveltség egyik utóda.
Ugor névből eredő helynevek az Urál-hegységtől a Kárpát-medencéig olyan sávot formálnak, mint az utolsó jégkorszak jéghatár-vonala. Nem a sztyeppei, hanem erdős-ligetes helyeken.
Magyar névből származó helynevek két vonulatot alkotnak. Az északi sávban jól mutatják az ugorok kelet-nyugati irányú vonulását. A déli „vonal” szegényes, de illeszkedik a kimmer, szkíta, hun-ugor, volgai bolgár és türk-magyar nyugati irányú sztyeppei határvonalhoz.
Nyelvi adatok szerint a magyar nyelv erősen ragozó és kissé mássalhangzós. Toldalékozó jellege az ősi nyelvekre jellemző . Az igekötők és ragok jelentős száma is önálló-zárt fejlődésre utal. Valamint az, hogy ezek aránya-száma a Kárpát-medencétől távolodva fokozatosan csökken (még a rokonnak tartott nyelvekben is). Töretlen fejlődésére mutat a jövevényszavakat is átölelő magánhangzó harmónia is. A nyelvtani nemek, jelző-ragozás és létige hiánya, valamint a magánhangzó illeszkedés, a számnevek utáni egyes szám és a tárgy ragozása: urál-altáji logikai-szerkezeti sajátosság. Ez, az ősi (i.e. 10 e. körüli) nyelvek jellegzetessége lehetett.
Genetikai adatok igazolják, hogy a Kárpátok környékén élő (felvidéki magyar, szlovák, vend, dél-lengyel, ruszin, nyugat-ukrán, csángó) népesség genetikai [Y-DNS] összetétele nagyon hasonló. Jelentősen különbözve a környezetükben élő más népességek genetikai jellemzőitől.
Kárpát-medencében az ősi európai markereik aránya magas (közel 85 %). Ezen belül a kelet-európai R1a marker aránya jelentős (> 55 %). Viszont, az ázsiai markerek aránya alacsony (<1 %). E tények kétségessé teszik a Kárpátok népességének uráli-szibériai származását. De még az onnan származó népekkel való jelentősebb keveredésüket is. Egyéb jellemzőik [mtDNS markerek] és a korabeli tudósítások is arra utalnak, hogy a Kárpátok népességeknek már i.e. 6-8 ezer körül a „Krím-Balti vonaltól nyugatra kellett élniük”.
Mondaköri adatok arra utalnak, hogy a Kárpát-medence népessége szoros kapcsolatban állt más területek lakóival. Példa erre a Csodaszarvas-monda, amelyet legtöbb Kárpát-medencébe áramló nép a sajátjának tekintett. Ahogy, a Fekete-tenger melléki kimmerek, bolgárok és hun-ugorok; Jugriából Meotishoz vándorló ugorok; onnan keletebbre vándorló kazah-madjarok; valamint a Kárpátok és Urál közti erdős-sztyeppei sávban élő ugorok. Ez a tény is alátámasztja azokat a korabeli tudósításokat, miszerint a Kárpátok-Urál-Kaukázus háromszögben jelentős számú ugor-magyar-bolgár népesség élt együtt (i.sz. 6-9. századig). Nem lehet véletlen, hogy a szkíta szarvas-ábrázolások területi elhelyezkedése jól lefedi a régi venger-ugor-magyar-bolgár rokonnépek sztyeppei lakhelyének területeit.
Eseménykrónika időrendje
Az események időrendbe állítása ezek után nem okoz különösebb gondot. Az időrendi eltérések sem jelentősek, mert a korabeli tudósításoknál nem ritka eltérések könnyen korrigálhatók.
Szkíta-magyar bevonulás (Fekete-tenger partvidék › Duna-Dnyeszter mente):
- neurik éltek a Tiszánál, (Herodotosz, Caius Plinius Secundus)
- agathyrsik élnek a Marosnál (Herodotosz, Caius Plinius Secundus)
i.e. 7. század: - Kárpát-medencébe menekülnek a bevonultak a kimmerek (Herodotosz)
i.e. 7. század: - Kárpát-medencébe bevonulnak a szkíták (Herodotosz)
i.e. 5. század: - Pannoniába kisebb méd-szigünna csoport telepedik meg (Herodotosz)
Szarmata-magyar bevonulás (Don-vidék › Duna torkolat › Duna-Tisza-köz):
1. század: - egy Ungar nevű vezetésével szarmaták Pannoniába vonultak (P. Ransanus)
1. század: - szarmaták vonulnak Kárpát-medence és Visztula mellé (ravennai Anonymus)
Hun-magyar bevonulás (Fekete-tenger partvidék › Duna-mente › Erdély › Pannonia):
- jugorok egy része Meotishoz költözött (M. Miechowita, J. Reytenfels, S. Neugebauer)
- meótiszi jugorok a hunokkal Pannóniába vonulnak (M. Miechowita)
373. - hunok elfoglalják a Tisza-környékét (Bonfini)
373. - hun-magyarok és kaukázusiak Tiszántúlon egyesülnek (Mahmud tercümán)
373. - magyarok, vagyis a hunok 1. bevonulása Pannoniába (Kálti Márk)
380. - madzsarok a hunokkal elfoglalják Pannoniát (Mahmud tercümán)
388. - hunok, vagy magyarok 1. bejövetele Pannoniába (Kézai S.)
401. - hunok, akiket magyaroknak neveznek, elfoglalják Pannoniát (Bonfini, Thuróczy)
417. - hunok az elfoglalt Pannóniát Hungaria-nak nevezik (Paulus Orosius)
450. - vengerek visszatérnek származási helyükre, Pannoniába (Nagy Lengyel Krónika)
451. - hunok bevonulása Pannoniába (Anonymus)
Hun-magyarok részleges kivonulás (Erdély › Balkán › Fekete-tenger partvidék):
454. - hunok Pannoniából Erdélybe és a Duna-delta környékére vonulnak (Herodotosz)
454. - utigurok Attila halála után visszavonulnak Szkítiába (Procopius Caesarea)
454. - hunok Erdélybe és Görögországba vonulnak (Kézai S., Kálti M., Bonfini)
445. - hunok Pannoniából Szarmatiába vonulnak, ahonnan kivonultak (P. Ransanus)
445. - üngürüszök Pannoniából Erdélybe és Görögországba vonulnak (Mahmud tercümán)
445. - magyarok Magzsarisztánból Erdélybe, majd Nagy Sztyeppére vonulnak (Madzsar Tarihi)
Bolgár-magyar terjeszkedés (Meotis › Krím › Dnyeszter › Al-Duna):
465.- magyarok vonulnak Krímbe, elfoglalják Kercs városát (J. E. Tunmann)
467. - magyarok és bolgárok elfoglalják a Don-Dnyeszter közét (J. E. Tunmann)
469. - magyarok és bolgárok a hunokat a Duna nyugati oldalára szorítják (J. E. Tunmann)
Avar-magyar bevonulás (Volga › Fekete-tenger partvidék› Duna-mente › Pannonia):
- bizonyos szláv népesség élt a Duna-mellékén és Pannoniában (Nesztor-krónika)
- ugorok éltek Kijev környékén (Nesztor-krónika)
560. - magyarok és bolgárok elismerik a varok és hunok [avarok] uralmát (J. E. Tunmann)
615. (622.) - kazáriai bolgárok elfoglalják a Duna mentét (Nesztor-krónika)
621. (628.) - fehér ugorok vonulnak a Kárpát-medencébe (Nesztor-krónika)
630. - ugorokat a királyukról abaroknak nevezték el (Szent Izidor krónikája)
631. - belháborúban győztes avarok Pannoniából kiűzik a bolgárokat (Fredegar krónika)
782. - avar és yugur küldöttek Pannoniából Nagy Károly elé járultak (Korai Metzi Évkönyv)
Magyarok ismételt kivonulása Szkítiából (Don › Fekete-tenger partvidék› Kárpát-medence)
- jugorok a szamojédek szomszédságában éltek [Káma-Vicsega köze] (Nesztor-krónika)
679. - magyarok és bolgárok kénytelenek elfogadni a kazár uralmat (J. E. Tunmann)
743-751. között hunok vagy magyarok 2. vonulásának kezdete (Kálti M.)
744. - magyarok ismét felkerekednek Pannónia felé (Túróczy)
744. - magyarok Szkítiából visszaindulnak Pannoniába (Bonfini)
744. - üngürüszök kivonulása Szkítiából (Mahmud tercümán)
744. - madzsarok kivonulnak a Nagy-Sztyeppéről (Madzsar Tarihi)
Ugor-magyar bevonulás (Szuzdal › Kijev › Halics › Tisza, Erdély):
- ugorok a karéliaiak, lettek és litvánok környékén éltek (Nesztor-krónika)
- ugorok éltek a Kárpátoknál is [Ugor hegyek = Kárpátok] (Nesztor-krónika)
872. - hunok, vagy magyarok 2. bejövetelének kezdete, Pannoniába (Kézai Simon)
884. - magyarok Szuzdalon és Kijeven át Pannoniába jöttek (Anonymus)
889. - magyarok (ugorok) bevonulása (Zágrábi és Váradi krónika)
891. - fekete ugorok (ouggorok) Kijevnél, Kárpát-medencébe vonulnak (Nesztor-Krónika)
892. - hongroisok (más népekkel) elpusztítják Moraviát (Fuldai évkönyv)
897. - ugorok, murómák és dunai bolgárok éltek a Duna mentén (Rogozsszki Krónikás)
903. - magyarok elfoglalják a Kárpát-medence keleti részét (Anonymus)
Doni-magyar bevonulás (Fekete-tenger partvidék › Erdély › Tisza, Felvidék, Pannonia):
- magyarok éltek a Fekete-tenger környékén (Ibn-Dasta, magyar és török krónikák)
855. (862.) - kazárok adót szednek a szeverjánoktól és vljaticsoktól (Nesztor-Krónika)
879. - magyarok és bolgárok egy része elmenekül a kazároktól (J. E. Tunmann)
882. - magyarok és bolgárok egy részét a besenyők kiűzik a Krím félszigetről (J. E. Tunmann)
882. - türkök a besenyők elől nyugatra és Irán felé vonulnak (VII. Konstantin)
882. - magyarok a besenyők elől a Dnyeper nyugati oldalára költöznek (J. E. Tunmann)
882. - ugorok az Al-Duna mentén (Metód-legenda)
888. - agarének először hatolnak be a Duna forrásvidékére (Nagy Szent Galleni Évkönyv)
889. - ungarok a Doni mocsarakból Pannoniába jöttek (Szent Bertin Évkönyv)
889. - ungarok elfoglalják a pannonok és avarok pusztáit (Regino prümi apát)
894. - magyarok Nagy-Moráviába vonulnak (J. E. Tunmann)
895. - ugorok a bolgárok földjére támadnak, bizánci kérésre (Nesztor-Krónika)
Meótiszi-magyar bevonulás (Fekete-tenger partvidék › Al-Duna › Erdély, Pannonia):
- türkök Kazáriához közel éltek (VII. Konstantin)
- türkök Etel Küzübe költöznek, kis részük Perzsia felé vonul (VII. Konstantin)
894. - türkök [Árpád fia vezetésével] támadják a bolgárokat, bizánci kérésre (VII. Konstantin)
895. - görögök békét kötöttek avarokkal, akiket ungaroknak neveznek (Fuldai Évkönyv)
895. - görögök kibékülnek a bolgárokkal, akik a besenyőkkel szövetkeznek (VII. Konstantin)
895. - türköket megtámadják a besenyők, bolgár kérésre (VII. Konstantin)
895. - ugorokat megtámadják a besenyők, bolgár kérésre (Nesztor-Krónika)
896. - Árpád-féle türk-kazárok Tisza-Maros-Körös-Temes vidéke költöznek (VII. Konstantin)
Hunok és Hunugorok
Hunok: Belső-Ázsiából származó népcsoport. A 4. században létrehozták a Hun Birodalmat (a hozzájuk csatlakozó népességekkel). Nyugatra vonulva, a Kárpát-medencében (Dél-Alföldön) fejedelmi központot hoztak létre. Az 5. század közepén a birodalmuk felbomlott. Népességük többsége visszahúzódott a Fekete-tenger melléki sztyeppékre.
Hun-ugorok (hungarusok, hüngürüszek): a hun birodalom fennhatósága alá került magyarok és rokonnépeik. A krónikák, leírások őket különböző néven említik: utigurok (Procopius-nál), hunugurok (Jordanesnél), ugorok (Horvát krónikában), vengerek (Nagy-Lengyel krónikában), jugorok (Alessandro Guagnini-nél), magyarok (Bonfini-nél), üngürüszök, hüngürüszök és szekulik (Sebold von Pibrachnál), madzsarok és szekelek (Madzsar Tahiriban).
Zakariás rétor (jegyző, püspök, történész) történeti gyűjteményében (készült 491. körül) ezt írja:
„Saját nyelvű a Bargun föld, amely érintkezik és kiterjed a Kászpi bejáratig és tengerig, a hunok határain belül. Bejáratnál beljebb élnek a bulgárok, saját nyelvvel, pogány-barbár nép, egy városuk van; és az alánok, nekik öt városuk van.
Dadun [alán városon] kívül a hegyekben élnek, erődítményük van. Auangur [onogur?] sátorban élő nép, augar [ogur, ugor, adzsar?], szabir, burgar [balkar], kutargar [kutrigur], avar, kazar, dirmar, sirurgur [szaragur], bargasik [barszilok], kulas, abdel [agide], eftalit [fehér hun], ez a tizenhárom népesség sátrakban laknak, marhahúson és halon, vadakon és fegyverrel élnek.”
Jordanes (gót származású történetíró) a „De origine actibusque Getarum” című munkájában (551. ) ezt írja:
„A hunok ezen térségéből… két nép emelkedett ki. Egyikek az Altziagirok másikak a Sabirok… Altziagirok Herszon felé éltek… (hun népesség) a Maetisz mocsarak túlsó partján telepedett le. … A hun-ugurok [szövetséges ugorok] pedig arról ismertek, hogy nyest-bőrökkel kereskedtek. De tartottak a merészebb szomszédjaiktól… Mint népek forgószele söpörtek keresztül (hunok) a nagy mocsáron, egyszerre hullott Alpidzur, Alcildzúr, Itimar, Tuncans és Boisc, aki Szkítia azon részét szegélyezte (ahogy) az Alánok is…
„Hitvalló” Theophanes (bizánci szerzetes, krónikás) „Chronographia” című gyűjteményében (816.) ezt írja:
474. év: „Zeno nehézségben volt a hatalom átvételekor: először szaracének támadtak Mezopotá-miára, hunok Trákiára, nagy kárt okozva az országnak, abban az időben, amikor a császár esztelen élvezeteknek és igazságtalan tetteknek kezdett hódolni.”
Hunok… akiket magyaroknak is neveznek
Vengerek: más néven északi ugorok. Eredetileg Kárpát-medencében élő ősi népesség. Egy részük a Kárpátok és Balti-tenger közötti területre (Szarmata-alföldre) is áttelepült, majd az 5. század elején – skandináv [viking, varéz stb.] nyomásra - a hunokhoz csatlakozva visszatértek a Kárpát-medencébe (Dunántúlra, Kisalföldre, Felvidékre).
Ugorok: más néven ungarok, hungarok, ugorok, jugorok. Kárpátoktól keletre elterjedő szkíta-szarmata területeken élő ősi népesség. Különböző népek nyomására több részre szakadtak. A Kárpátok környékén (Ugor-hegyek), Don forrásvidékén (Ugra-folyónál), Volga környékén (Volga-Káma között), Jugriában (Pecsora-folyónál), illetve az Azovi-tenger környékén telepedtek meg. Népességük egy része a hunokhoz, avarokhoz, türkökhöz csatlakozva több hullámban visszatelepült a Kárpát-medencébe.
Nagy Lengyel Krónika (készült 1273. körül) így emlékezik meg a magyarokról:
„Vengerek egy Vrka [Wkra] nevezetű folyóról kapták nevüket, amely abból a nagy tóból folyik az Északi-tengerhez, amelynél most Przemyslav város fekszik. Majd, hogy gótok a szigetekről kijöttek népeket kifosztogatni, amelyek neve Skants [Skandináv] és Gothalrik [Gotland], kezdték (a vengereket) saját településeikben elnyomni… vengerek feleségeikkel és gyermekeikkel visszatértek a pannonok földjére, ahonnan eredtek, és ott végleg letelepedtek… Pannóniába vo-nulva és engedelmeskedve saját uralkodójuknak [Attilának], őket vengereknek nevezték…”, ahogy a hunok, úgy a vkranok is.”
Kézai Simon (magyar krónikaíró, pap, jegyző) „Gesta Hunnorum et Hungarorum” címen ismert krónikája (készült 1283-ban) ezt írja a hun-magyarok bevonulásáról:
„S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradának. … S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem bírta. … Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bementek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén, kivervén vagy megölvén, azon országot, mint tudjuk, szomszédjaik ellenére mai napig békességesen bírják. … S emelt zászlókkal megindúlván a besenyők és fehér kunok földjén átvonulának; azután Susdaliába, Ruthéniába és a fekete kunok földére nyomulván, minden kár nélkül, és e népek ellenére, a Tisza vizéig jutának.”
Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi tisztségviselő) a „Chronicon pictum” elnevezésű krónikájában (készült 1360. körül) ezt írja a hun-magyar honfoglalásokról”:
„Akkor az összes kapitányok egy lélekkel, egy elhatározással kivonultak Scythiából, és először a bissusok és a fehér kumánok, majd a susdaliak, ruténok és a fekete kumánok földjére nyomultak be. Innen továbbvonulva eljutottak egészen a Tiszáig, s miután… egész közösség egyhangúan úgy határozott, hogy nem vonulnak tovább feleségeikkel és állataikkal. Mert feleségestül, igás állataikkal és sátraikkal vonultak ki szülőföldjükről.”…
Antonio Bonfini (itáliai költő, történetíró) „Rerum Hungaricum Decades” című majd ezer oldalas krónikájában – az akkori eltérő véleményeket is közzétéve - így ír (1497-ben) a hun-magyarok eredetéről:
„… a hunokkal voltak szomszédosak, akiket egyes évkönyvírók három törzsre osztanak: az alziagyrokra, az avarokra és a hungarokra. Az alziagyrok a Krím közelében laktak, nyaranta a mezőkön kószáltak, télire barmaikkal a Fekete-tengerhez húzódtak. A hungarok [magyarok] egykor a Maeotist lakták, aztán megváltoztatták a lakóhelyüket…
… a harcias hunok a Maeotis-mocsártól a cimmer Bosporushoz átvonulva nemcsak a gótokat kergették ki a székükből, hanem az európai Szkítiát is meghódították, az ismételten elfoglalt Alsó- és Felső-Pannóniában pihentek meg, és ezeket róluk nevezik Alsó- és Felső-Hungáriának.
… a hungarok [magyarok] rokonságban állnak a hunokkal, akik az ázsiai Szkítiában elterjedtek és a Don forrásvidékén élnek, de nem azoktól a hunoktól származnak, akik Ázsiában maradtak, hanem azoktól, akik kedvezőbb éghajlatot keresve Európába vonultak.
„A hunok, akiket aztán hungaroknak nevezünk, az üdvösség 404. évében a nagy véráldozattal meghódított Pannóniában nyugalmas otthont foglaltak és teremtettek maguknak.”
Maciej Miechowita (lengyel történész, földrajztudós) „Tractatus de duabus Sarmatis” című művének második kiegészítő részében (1521-ben) így ír:
„Végül, Jugriából, Szkítia északi széléről jöttek az ugorok, akiket később hunoknak és ungaroknak neveztek. Létszámfölényükkel megsemmisítették és elűzték a gótokat, ahogy erről Orosius tudósít VII. könyvében, de némely várost és várat nem foglaltak el. Az elűzött gótok idegen területre húzódtak, és kiszorították az alánokat, roxolánokat, ruszokat és vandálokat.
Végül megálltak a Pontus-tengernél [Fekete-tengernél], megszállták Bulgáriát, Trákiát és Konstantinápolyi birodalmat [annak részét]…
A jugorok, mikor megsokszorozódtak, a nagy folyókon átkeltek, a hagyomány szerint vadászat közben egy zerge nyomát követve, a ruszok földjére lépve és gyorsan megközelítve Pannóniát. Atillát emelve vezérüknek, súlyos terhet raktak egész Európára. …
Először is, amit megjegyzünk: hogy a jugorok nevüket a szkítiai Jugor területről kapták, ahonnan erednek, és ahonnan kivándoroltak; a csehek, lengyelek és szlávok is hunoknak nevezték őket, míg végül ők is ungaroknak nevezik őket.
Második, amit megjegyzünk: a Magyarországon a jugorok nyelve, azokéval, akik Szkítiában Jugriában élnek, egyazon nyelv, egyazon beszéd, egyazon kiejtés. Ugyanakkor, Pannóniában a vengerek (ungarok) keresztények, kulturáltabbak és minden téren sokkal gazdagabbak, míg Szkítiában a jugorok máig bálványimádók és vadabbak.
Harmadik, amit megjegyzünk: hogy Jugra, északi terület, és nincsenek olyan magas és áthatol-hatatlan hegyei, mint Az Alpok Itáliában, sem mint a Szarmata-hegyek [Kárpátok].
Következésképpen, nem hihető, amit egyes történészek mondanak, hogy a hunok hatalmas és áthatolhatatlan helyekből jöttek. Jugriában, persze vannak hegyek, sűrű erdővel, de ezek nem összefüggőek, könnyen elérhető közepes nagyságú és magasságú hegyek, kövesek és sziklásak, mint mindenhol az Északi-óceán földjeinél.”
Sebold von Pibrach, ismertebb nevén: Mahmud tercümán (bajor diplomata, I. Szulejmán szultán tolmácsa) „Tarihi Üngürüsz” című krónikájában (1545-ben) így tudósít a magyarok második bevonulásáról:
„…hírmondó szavai azt bizonyítják, hogy Üngürüsz [ungarus, ugor] népe Hunor nemzetségéből származott. Mivel Hunor neve később Hüngürüszre [hungarusra] változott… Hunor egész népével apósához, a tatár kánhoz folyamodott, és őnála telepedett le. A kán is megtisztelte őt, és Adzsem szomszédságában egy egész ország fejedelemségét adományozta neki. …
Azt a vidéket pedig, Dzsiddija tartománynak nevezték. Tatár [kazár, türk] tartomány volt, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed. ... Egy nap Adzsem országának padisahja Konsztantinije fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte. Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.
Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek… Ennél az oknál fogva Hunor népe megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett. De mihelyt Hunor népe itt letelepedett, Dzsiddija tartományába Hunor népéhez (a Meotisnál maradottakhoz) és bégjeihez ügyes kémeket küldtek, azzal, hogy az ottani Hunor-bégek gyűjtsenek katonákat, és jöjjenek, ebbe a gazdag országba.”
Alessandro Guagnini (itáliai krónikás, katona) [más adatok szerint az eredeti szerző: Maciej Stryjkowski] „Sarmatiae Europeae descriptio” művében (1572-ben) a következőket írja:
„Jugra vagy Juhra, amelynek lakóit ugoroknak vagy jugriknak neveztetnek, az Északi-tenger mentén terül el; ahonnan, ahogy mondják, valamikor a magyarok megélhetésük érdekében innen vándoroltak el; mondják, áttelepültek a Maeotis-mocsarak környékére. Azután, a Duna-folyó felé vándoroltak Pannoniába és a maguk nyelvén Pannoniát Ugoriának majd Hungáriának nevezték, Attila vezetésével meghódították Ázsia és Európa sok országát.
A moszkoviaiak [Moszkvai Rusz lakói] erre nagyon büszkék, mondván, elődeik valamikor elpusztították Germániát, Itáliát és Bizáncot, és az egész világ félt tőlük. E föld lakói adót fizetnek a moszkvai nagyfejedelemnek, és ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a hungarok.”
Andre Thevet (francia ferences pap, térképész, felfedező) „Cosmographie Universelle” című munkájában (1575-ben) az alábbiakat írja:
„Az Ob és Jurga folyók között elterülő terület neve Jugra, ahonnan, ahogy ezt hitelesnek tartják, onnan jöttek ki az első hunok, akiktől a magyarok származnak, és akik onnan a 367-ik esztendő nyarán elvándoroltak, sok szóbeszédre adva okot Franciaországban; valamint nem kétséges, hogy azok szkíták voltak, méghozzá északiak és nyugatról a legtávolabbiak.”
Jacob Reytenfels (balti utazó, diplomata) „De rebus Moschoviticis...” című földrajzi, politikai és gazdasági leírásában (1676-ban) az alábbiakról tudósít:
„Jugoria, Jugra városával, kiterjedt területet foglal magába, egészen a Tatár-tengerig elnyújtózva. Mondják, hogy arrafelé egészen a mostani időkig nem ismerték a kenyeret, azon kívül, amit a Moszkvából érkezők néha oda szállítottak. A cárnak különféle vadak prémjével fizetnek adót, amely náluk nagy bőségben lelhető. Őslakói, nagyrészt hunok és más népek maradványai, [akik] valamikor elfoglaltak sok moszkvai területet, és elsősorban Pannoniát. Megfélemlítve az egész földre, kialakították a hungar [ungar, magyar] nyelvet a saját hun nyelvükkel egyesítve. Minderre tökéletes bizonyítékul szolgál a nyelvjárás, [amely] mindmáig használatban van Jugoriában és alig különbözik a hungartól. Ezért a moszh-ok okkal dicsekszenek saját jugor beosztottaikkal, mivel tudják, hogy egykor egy kiterjedt királyság uralkodói voltak.”
Attila, a magyarok királya
Attila: az európai hunok utolsó nagy fejedelme (444-453 között). A korabeli krónikák szerint nemcsak a hunok királya volt, hanem az akkori hun birodalom területén élő ugorok, vengerek, magyarok, bolgárok uralkodója is.
Jordanes (gót származású történetíró) a „De origine actibusque Getarum” című munkájában (551. körül) írja:
„Széles folyókon átkelve, név szerint Tisia [Tisza], Tibisa [Temes] és Dricca [Drina], kiérkeztünk arra a helyre, ahol régen Vidigoia, a gótok legbátrabbika elpusztul a szarmaták álnoksága miatt. Nem messze onnan egy településre érkeztünk, ahol Attila király lakott…”
Horvát krónika (készült 1130. körül) így ír a magyarok királyairól:
„Attila ugorok királya, hallván, hogy gótok Szeciszlávra támadtak, városba vonult, meghódította és felégetett mindent, nagy részét lerombolta, majd hamarosan visszavonult királyságába…”
Duklianin (horvát? pap, krónikás) évkönyvében (1190. körül) ezt írta a magyarokról:
„Tomiszlav ellen hadsereget gyűjtött a venger [ungar, magyar] király, kit Attilának neveztek, hogy legyőzze őt. De Tomiszlav király, bátor és erős fiatalember volt, sok háborút viselt ellenük, és mindig megfutamította őket. … Fia, Szebeszlav követte apját a királyságban. Akkoriban jöttek a görögök [bizánciak] és elfoglalták Szkadart. Amikor ezt meghallotta Szebeszlav király, sok embert gyűjtött össze és táborukra rontott. És hullottak a görögök, és sokan kard által haltak meg, és sokuk fogságba esett, mások pedig futásnak eredtek.
Ez idő alatt, Attila venger király Szebeszlav földjére jött és elpusztította, feldúlta és felégette az ország egy részét majd hazament. Onnan nyugat felé vonult, de visszatérve Szevbeszlav nem találta [Attilát] ott, megkísérelte felszabadítani saját országát.”
„Két ikerfia született [Attilának], az egyiknek a Razbiva neved adta, ami latinul „ruina gentis”-t [Rua nemzetséget] jelent, a másik Vlagyimir. (Attila) 24 évet uralkodott haláláig.
Ezután a fiai uralkodtak, és mivel ikrek voltak, megosztották a királyságot, Razbiva uralta a tengermelléket, és a szerbiai Vlagyimir: feleségül vette a venger király lányát, aki fiúkat és lányokat szült neki. Majd uralkodásának 7. évében Razbiva meghalt, így Vlagyimir vette át az egész királyságot, aki uralkodásának 20-ik évében halt meg.”
Anonymus (magyar királyi jegyző, krónikás) „Gesta Hungarorum” című krónikájában (1200. körül) így írja le a magyarok akkori bevonulásait:
„Ő [Attila] az Úr megtestesülésének 454. esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette.”…
Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi tisztségviselő) a „Chronicon pictum” elnevezésű krónikájában (készült 1360. körül) ezt írja:
Az Úr megtestesülése utáni 401., a hungarusok [magyarok] Pannoniába történt bejövetelétől számított 28. évben a hungarusok [magyarok], vagyis a hunok római szokás szerint egyetértő akarattal Bendekus fiát, Attilát – aki először csak egy volt a kapitányok közül – királyként emelték maguk fölé. Ő pedig öccsét, Budát rendelte fejedelemmé és bíróvá a Tiszától a Donig; magát a hungarusok királyának, a földkerekség rémének, Isten ostorának neveztette…
… Attila király címere, amit a pajzsán szokott viselni, egy turulféle madár volt, koronával a fején. Ezt a jelet hordozták a hungarusok a közös seregben mindig, míg őket a közösség irányította, egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig.
ZÁRSZÓ
A korabeli krónikák és tudósítások (amit a Kárpát-medencei köznép genetikai és kulturális sajátosságai is megerősítenek) arra utalnak, a magyarság nem egy adott helytől és nem a hivatalosan elfogadott „honfoglalás” időszakában vonult Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe. Hanem, hogy több hullámban, különböző területekről és eltérő időszakokban érkeztek mai lak-helyükre. Arra, hogy a magyarok azért maradhattak fenn nyelvükben és kultúrájukban, mert a Kárpát-medence népességében „Ők voltak többségben”. Ez tény!
A magyarság származás-történetében az alapvető kérdés nem az, hogy történelmi időkben honnan és mikor jöttek Kárpát-medencébe. Mert ez már a „második utáni felvonás” a magyarság történetében. Hanem a lényeg: az „első és második felvonás”. Vagyis: mielőtt a krónikák és tudósítások a „honfoglalásokról vagy visszatérésekről írnak”: azelőtt hol voltak, hogy kerültek oda: ahonnan visszatértek a Kárpát-medencébe.
A keleti gótok eljutottak Skandináviából a Fekete-tengerig, majd onnan a Balkánra. Oda, ahonnan több tudós szerint több ezer évvel előtte északra vándoroltak. Hasonlóan, a magyarok egykor a Kárpát-medencében éltek, onnan részben eljutottak a Volga-Urál közti területekig, és a Fekete-tenger partvidékére, ahonnan a többségük több hullámban visszatért a Kárpát-medencébe.
Sokak számára azért elfogadhatatlan a finnugor származás-elmélet, mert a genetikai hasonlóságok nem meggyőzőek. Viszont, a finnugornak nevezett népek nyelvében egyértelműen kimutatható bizonyos nyelvrokonság. A tényeket másképp értékelve - vagyis „talpára állítva” - a finnugor népek kapcsolata érthetőbbé válik.
A korabeli tudósítások arra utalnak, hogy nem a magyarok szakadtak ki a finnugor nyelvi közösségből, hanem: a Kárpát-medencéből északabbra és keletre vándorló kárpáti (gravetti) népességből szakadtak le a nyelvrokonaiknak tartott népességek. Akik nem tértek vissza a Kárpát-medencébe, hanem keveredtek más népességekkel. Ezt a nyelvet beszélő népességek arányai, az idegen nyelvi hatások, genetikai-kulturális adatok és a helynevek elterjedései is igazolják.
Megjegyzendő, hogy „nyelvrokonság” gyakran távol áll a genetikai és származási rokonságtól. Ugyanis, gyakori a nyelv-átvétel (lásd, a régi gyarmati területeket). Volt, ahol a hódítók kötelezővé tették saját nyelvüket (amelyet a köznép nyelve idővel átformált). Volt, ahol a hódítók feloldódtak a helyi népességben, átvéve az alárendeltek nyelvét (azt gazdagítva saját szavaikkal). Arra is találunk példát, hogy egy népcsoport – elszakadva népétől – megőrzi saját nyelvét.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nép történelme: gyakran eltér az uralkodói réteg „hivatalos történetírásától”. Ezért, igencsak kétségesek azok a teóriák, amelyek a köznép eredetét az uralmat megszerző réteg eredetéhez próbálja igazítani. Ez olyan téves következtetés, mintha valaki a magyarság germán eredetét próbálná igazolni arra hivatkozva: hogy része voltunk a Habsburg birodalomnak, és voltak Habsburg uralkodóink… tehát = „germánok vagyunk”.
Ha sikerül feltárni a tényeket és azokat tárgyilagosan értékelni, akkor: végre tudatosíthatnánk önmagunkban, hogy nem másodrendű jövevények vagyunk Európában. Hanem, régebb óta itthon vagyunk, mint szomszédjaink! És nem lehettünk „primitívek vagy életképtelenek”, ha a magyarság még ma is itt él a Kárpát-medencében. Miközben „nagy népek” és „látványos birodalmak” tűntek el. Hiszen, éppen a mai létünk bizonyítja életképességünket.
Ne „ácsingózzunk” tehát kihalt „látványos” vérvonalak vagy letűnt birodalmak „rokonságai” után… hanem bízzunk önmagunkban!
Forrás: Remete Farkas László - Magyarok eredete (részlet)