ZÁRSZÓ
A korabeli krónikák és tudósítások (amit a Kárpát-medencei köznép genetikai és kulturális sajátosságai is megerősítenek) arra utalnak, a magyarság nem egy adott helytől és nem a hivatalosan elfogadott „honfoglalás” időszakában vonult Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe. Hanem, hogy több hullámban, különböző területekről és eltérő időszakokban érkeztek mai lak-helyükre. Arra, hogy a magyarok azért maradhattak fenn nyelvükben és kultúrájukban, mert a Kárpát-medence népességében „Ők voltak többségben”. Ez tény!
A magyarság származás-történetében az alapvető kérdés nem az, hogy történelmi időkben honnan és mikor jöttek Kárpát-medencébe. Mert ez már a „második utáni felvonás” a magyarság történetében. Hanem a lényeg: az „első és második felvonás”. Vagyis: mielőtt a krónikák és tudósítások a „honfoglalásokról vagy visszatérésekről írnak”: azelőtt hol voltak, hogy kerültek oda: ahonnan visszatértek a Kárpát-medencébe.
A keleti gótok eljutottak Skandináviából a Fekete-tengerig, majd onnan a Balkánra. Oda, ahonnan több tudós szerint több ezer évvel előtte északra vándoroltak. Hasonlóan, a magyarok egykor a Kárpát-medencében éltek, onnan részben eljutottak a Volga-Urál közti területekig, és a Fekete-tenger partvidékére, ahonnan a többségük több hullámban visszatért a Kárpát-medencébe.
Sokak számára azért elfogadhatatlan a finnugor származás-elmélet, mert a genetikai hasonlóságok nem meggyőzőek. Viszont, a finnugornak nevezett népek nyelvében egyértelműen kimutatható bizonyos nyelvrokonság. A tényeket másképp értékelve - vagyis „talpára állítva” - a finnugor népek kapcsolata érthetőbbé válik.
A korabeli tudósítások arra utalnak, hogy nem a magyarok szakadtak ki a finnugor nyelvi közösségből, hanem: a Kárpát-medencéből északabbra és keletre vándorló kárpáti (gravetti) népességből szakadtak le a nyelvrokonaiknak tartott népességek. Akik nem tértek vissza a Kárpát-medencébe, hanem keveredtek más népességekkel. Ezt a nyelvet beszélő népességek arányai, az idegen nyelvi hatások, genetikai-kulturális adatok és a helynevek elterjedései is igazolják.
Megjegyzendő, hogy „nyelvrokonság” gyakran távol áll a genetikai és származási rokonságtól. Ugyanis, gyakori a nyelv-átvétel (lásd, a régi gyarmati területeket). Volt, ahol a hódítók kötelezővé tették saját nyelvüket (amelyet a köznép nyelve idővel átformált). Volt, ahol a hódítók feloldódtak a helyi népességben, átvéve az alárendeltek nyelvét (azt gazdagítva saját szavaikkal). Arra is találunk példát, hogy egy népcsoport – elszakadva népétől – megőrzi saját nyelvét.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nép történelme: gyakran eltér az uralkodói réteg „hivatalos történetírásától”. Ezért, igencsak kétségesek azok a teóriák, amelyek a köznép eredetét az uralmat megszerző réteg eredetéhez próbálja igazítani. Ez olyan téves következtetés, mintha valaki a magyarság germán eredetét próbálná igazolni arra hivatkozva: hogy része voltunk a Habsburg birodalomnak, és voltak Habsburg uralkodóink… tehát = „germánok vagyunk”.
Ha sikerül feltárni a tényeket és azokat tárgyilagosan értékelni, akkor: végre tudatosíthatnánk önmagunkban, hogy nem másodrendű jövevények vagyunk Európában. Hanem, régebb óta itthon vagyunk, mint szomszédjaink! És nem lehettünk „primitívek vagy életképtelenek”, ha a magyarság még ma is itt él a Kárpát-medencében. Miközben „nagy népek” és „látványos birodalmak” tűntek el. Hiszen, éppen a mai létünk bizonyítja életképességünket.
Ne „ácsingózzunk” tehát kihalt „látványos” vérvonalak vagy letűnt birodalmak „rokonságai” után… hanem bízzunk önmagunkban!
Forrás: Remete Farkas László - Magyarok eredete (részlet)