A reformáció svájci irányzatát, főként Kálvin tanításait követő prot. egyház tagjai. A ref. vallás az 1550-es évek végén kezdett Mo.-on terjedni. Egyházzá szerveződését attól számítják, hogy 1567-ben a debreceni zsinaton a reformátusok elfogadták a Második Helvét Hitvallást, amely a svájci ref. egyház hitelveit tartalmazza és a Heidelbergi Kátéval együtt máig a mo.-i ref. egyházban alapvető hitszabályozó irat.
A reformátusok a zsinat-presbiteri egyházkormányzat sajátos változatát honosították meg. Az egyházközségeket a gyülekezeti tagok által közvetlenül választott egyháztanács, a presbitérium kormányozza, a világi gondnok ( kurátor) és a lelkész vezetik. Több egyházközség alkotja az egyházmegyét, amelyet az esperes és az egyházmegyei főgondnok vezet; több egyházmegyéből tevődik össze az egyházkerület, amelynek élén az ugyancsak választott püspök (régebben szuperintendens) és az egyházkerületi főgondnok áll.
A kerületek választott képviselőiből és vezetőiből tevődik össze a ref. egyház legfőbb vezető testülete, a zsinat, amelynek az egyik főgondnoka világi, az egyik püspök a lelkészi elnöke.
A mo.-i reformátusok 1734-ben az addig széttagolt egyházkormányzati állapotból négy egyházkerületbe egyesültek, melyek négy nagy táj nevét vették föl ( Dunántúl, Dunamellék, Tiszántúl, Tiszáninnen). Az erdélyi ref. egyházkerület sokáig külön fejlődött, csak 1880-ban vette föl a szervezeti kapcsolatot a másik négy egyházkerülettel. 1920 után az új országhatároknak megfelelően új egyházkormányzati beosztás keletkezett. A ref. vallás tömeges felvételét elősegítette az egyház feudális kötöttségeit elvető szelleme és polgári kormányzati berendezkedése.
A 16. sz. végén becslések szerint a magyarságnak kb. kétharmada volt ref. A 17. sz. folyamán az ellenreformáció a Habsburg kormányzás alatt lévő királyi Mo.-on a kisnemesi falvak és szabadalmas városok kivételével a reformátusokat majdnem teljes számban visszatérítette a r. k. hitre. Reformátusok a török hódoltság területén, az Alföldön és Erdélyben maradtak nagy tömegben. A Dunántúl ref. jellegű vidékei: az Őrség, Belső-Somogy, Ormánság, Sárköz, valamint a Balaton-felvidéken és a Bakonyban egykori kisnemesi falvak. A Felföldön a Csallóköz, Mátyusföld és a Garam-mente egy része, Gömör déli része, Abaúj megye ref. jellegű.
A Tiszántúl a Kárpát-medence leginkább ref. része, ezen belül a Bereg-Szatmári síkság, Hajdúság, Nagykunság, Sárrét, Szilágyság, Körösköz, általában az alföldi mezővárosok, a Duna–Tisza közén a Kiskunság és a Duna mente. Erdélyben a Székelyföldön Háromszék és Marosszék nagyobb része, Udvarhelyszék középső vidéke, a Mezőség, Kalotaszeg, Nagyenyed vidéke és a Szamos mente a ref. vidékek.
A reformátusok a Kárpát-medencében néhány ezer német, szlovák és horvát ref.-on kívül mind magyar nemzetiségűek, ezért vegyes nemzetiségű vidékeken (különösen Erdélyben) a ref. vallást magyar vallásnak is nevezik. A kálvini reformátori irányzat követéséért a reformátusokat kálvinistáknak („kálomista”) is hívják.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon