Vitathatatlan hogy igen kevesen ismerik részletek szintjén is azt a folyamatot, amely a trianoni döntést az általánosan megfogalmazott politikai akarat szintjéről eljuttatta a gyakorlati kivitelezésig. A határvonal politikai kijelölését, (delimitációját) részletes kitűzését, határkövekkel való állandósítását (demarkáció), a határvonal térképezését, a határokmányok elkészítését a Szövetséges és Társult hatalmak által létrehozott nemzetközi határmegállapító bizottságok végezték 1921 és 1925 között.
1. A határmegállapító munka elveit szabályozó dokumentumok
A legfontosabb dokumentumok az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés cikkelyei voltak. Ebből is a 27. cikk határozta meg Magyarország új határvonalát. Ez a határleírás, valamint az ennek kiegészítéséül szolgáló 1:1 000 000 méretarányú térkép - amelyet a 28. cikk. rögzít - igen nagy általánosságban jelzi a határvonal menetét Ausztriával szemben 7 szakaszban, a Szerb-Horvát-Szlovén állammal szemben 13, Romániával szemben 5, Csehszlovákiával szemben 27 szakaszban állapítja meg a határvonalat. A határszakaszok leírását azzal kezdi, vagy fejezi be, hogy a ."helyszínén megállapítandó vonal", vagy a "helyszínen megállapítandó pontig". A békeszerződésben leírt határvonalat tehát a terepen kellett megállapítani, delimitálni.
A határvonal részletes megállapítását a békeszerződés 29. cikke a bizottságokra bízta, amelyek a Szövetséges és Társult Hatalmak és az érdekelt államok képviselőiből állnak. A békeszerződés 30. cikke a vízfolyásokkal megjelölt határvonalat definiálja aszerint, hogy hajózható, vagy nem hajózható vízfolyásról van szó. A 34. cikk pedig azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a határköveket egymástól "látótávolságnyira" kell elhelyezni. Ezt a kikötést fontossá teszi az a körülmény, hogy kedvezőtlen terepalakulat esetén sűrűn kellett a határköveket elhelyezni, ami jelentékenyen megnövelte a határkijelölés és felmérés költségeit. A határmegállapítás költségeit az érdekelt államok - a 29. cikk szerint - közösen viselték. A 35. cikk megállapítja, hogy a határrendezésre vonatkozó végleges jegyzőkönyveket, térképeket, és egyéb dokumentumokat három eredeti példányban kell kiállítani.
A magyar kormány számára a legfontosabb dokumentum - amely bizonyos mérvű mozgásszabadságot biztosított részére - a Szövetséges és Társult Hatalmak válaszának kísérő levele a magyar békedelegáció elnökéhez, az úgynevezett "Millerand levél "(vagy másképpen a "Kísérőlevél") volt, amelyet Alexandre Millerand francia miniszterelnök a békekonferencia. elnöki minőségében írt alá. Ez a levél tulajdonképpen a trianoni határok bizonyos mérvű "revízióját " helyezte kilátásba. ..." A helyszínén megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított határt áthelyezzék....ha a határmegállapító bizottságok...úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései...valahol igazságtalanok,... módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és Társult Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetségek Tanácsa felajánlhassa jó szolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt, ugyanazon feltételek mellett, békés úton megváltoztassa ott, ahol ennek megváltoztatását valamelyik bizottság kívánatosnak mondja." Ez volt a méz a madzagon, amit a magyarok előtt elhúztak.
A harmadik dokumentum: a Nagykövetek Tanácsa által kiadott nyílt utasítások a határbizottságok részére a kísérőlevél értelmében való eljárásra Ebben általánosság szintjén szabályozták a határmegállapító bizottságok szervezetét, jogkörét, működésének elveit. Az utasítás műszaki részében pedig a határkitűző munkálatok menetét, munkamódszerét, dokumentumait. Később - a felmerülő problémák megoldására - szükségessé vált egy a Pótutasítások a magyarországi határmegállapító bizottságok részére című utasítás kiadása is. Ez 1921. június 3-án kelt. A legfontosabb rendelkezései a következők voltak: " Elvileg a határt a helyszínen kell megvonni, úgy amint a békeszerződés megállapította. Semmi szín alatt nem szabad […] a határmódosításoknak olyan természetűnek lenniük, hogy lényegében kérdésessé tegyék a szerződésben leírt vonalat." Azaz minden marad a régiben, az előző utasítások az érvényesek. Az utasítás szabályozza azt is, hogy mikor és milyen feltételek esetén lehet a Nagykövetek Tanácsához fordulni.
2. A Politikai határmegállapítás (delimitáció) menete
2.1. Szervezeti keretek
A békeszerződés megkötésével kapcsolatos előkészületek, és az ebből fakadó feladatok végrehajtására a magyar kormány már 1918 óta foglalkozott. A minisztertanács 1919. szeptember 30-ai értekezletén elhatározta a Béke előkészítő Iroda felállítását. A Külügyminisztérium már 1920 elején a békeszerződés tárgyalására vonatkozó teljes anyagnak gyűjtésére Cholnoky Jenő egyetemi tanár vezetése alatt egy tudományos osztályt állított fel. Ez az osztály a határkérdésre vonatkozó összes anyagot később az egyes magyar delegációk között szétosztotta. A békeszerződésből következő határkérdések ki- és feldolgozására, a határmegállapító munkálatok előkészítésére gróf Csáky Imre vezetésével egy "határmegállapító irodát" állított fel a magyar kormány. Ennek az irodának volt a feladata a szomszédos államokkal kapcsolatos és eldöntendő határkérdésekben a magyar érdekeket képviselni.
A Nagykövetek tanácsa 1921. június 21-én a párizsi magyar képviselőhöz intézett jegyzékében kijelentette, hogy haladéktalanul meg kell tenni az intézkedéseket a határmegállapító bizottságok megalakítására és csatolta az összes határmegállapító bizottságok számára az 1920. július 22-én kiadott utasításokat és az 1921. június 3-án magyar határmegállapító bizottságok számára elfogadott pótutasításokat. Az "Utasítások" II.A.c. pontja kimondta, hogy a biztosok és amennyire lehetséges, a helyettes biztosok csak törzstisztek lehetnek, vagy ezekkel egyenrangúak. Ezért magyar részről katonatiszteket nevezték ki a határmegállapító bizottságok magyar delegációinak élére. A miniszterelnök tehermentesítésére létrehozták a határmegállapító Központot, amelynek vezetője gróf Csáky Imre lett, és négy magyar határmegállapító bizottság volt alárendelve. A határmegállapítást érintő elvi döntéseket a Miniszterelnök tartotta fent magának.A Miniszterelnök minden reggel megkapta a határmegállapítás aktuális helyzetét összefoglaló jelentést.
A bizottságok feladata 2 részből állt: a politikai határmegállapításból (delimítációból), vagyis tárgyalások, javaslatok, ellenjavaslatok útján a bizottságoktól "Magyarországra nézve a legkedvezőbb döntéseket kieszközölni", és műszaki részből, vagyis a döntés után a szükséges háromszögeléssekkel, felmérésekkel kapcsolatban a határvonal terepen való kijelölése kicövekelése, a rendszeresített határkövek felállítása (demarkáció) és az "Utasítások"-ban előírt térképek és egyéb határokmányok elkészítése. A demarkáció eredménye a határ messziről láthatóvá tétele (abornement).
2.2. Az elmélet és a gyakorlat
Nézzük meg, hogyan érvényesültek a határmegállapító bizottságok elvei a gyakorlatban. A "kísérőlevél", amelyhez a magyar kormány nagy reményeket fűzött, a gyakorlatban csekély értékűnek bizonyult. Általában a magyar fél hátrányára értelmezték, és a bizottságok munkájának szabadságát is a magyar fél kárára korlátozták. Például: feltartóztatták a magyar futárokat, megtiltották a rejtjeles üzenetek küldését. Vagyis minden eszközzel gátolták az információáramlást.
A "kísérőlevelet" mindegyik határmegállapító bizottság másképpen értelmezte.
A magyar-cseh bizottság elnöke csak a kapott utasításokat fogadta el. Bár elismerte, hogy a "kísérőlevél" alapján a magyarok kívánhatnak új határvonalat, de azt kérte, hogy a levélnek ne csak a magyarokra kedvező intézkedéseit vegyék figyelembe. A magyar-cseh bizottság többi tagja elismerte: a "kísérőlevél" jogot ad a határkiigazításra a határ egész hosszában, azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar fél olyan határjavaslatot terjesszen elő, amely legalább részben elfogadja a trianoni határt. A bizottság azt akarta elérni, hogy a magyarok önként fogadják el a trianoni vonal egyik vagy másik szakaszát; ez hivatkozási alapul szolgálhatott arra, hogy a trianoni vonal egyes szakaszainak az elfogadása a magyarok részéről önként, minden külső erőszak alkalmazása nélkül történt. A románok jelszava "semmit vissza nem adunk", ehhez keményen tartották magukat. A magyar-jugoszláv bizottság szerb biztosa kereken kijelentette, hogy kormánya a kísérőlevelet nem ismeri el, és nem vesz részt olyan tárgyalásban, amely a trianoni vonaltól eltérő határra vonatkoznék. A bizottság többi tagja is kizártnak tartotta, hogy egy-egy nagyobb községet vagy területet a magyaroknak ítéljenek. A magyar-osztrák bizottság alapelve az volt, hogy "semmi szín alatt sem szabad a határmódosításoknak olyan természetűeknek lenniük, hogy lényegében kérdésessé tegyék a szerződés által leírt vonalat". A bizottság elnöke ezt - más határmegállapító bizottságoktól eltérően - úgy értelmezte, hogy jogában áll átcsatolni egy határvonal menti községet, amelyet a békeszerződésben név szerint is megemlítenek.
A határmegállapító bizottságok működésében mindinkább előtérbe került a "béke alapja" ("basé du traité") elve. Eszerint egyik fél sem támadhatja meg különféle javaslatokkal a béke alapjait. Az ilyen természetű javaslatokat nem fogadják el tárgyalási alapul sem. A probléma csak az, hogy a "béke alapja" (bázisa) értelmezésében és az alap megállapítása körül is részben eltérő vélemények és felfogások alakultak ki az egyes bizottságokban. Ezek röviden a következők voltak: a magyar-csehszlovák bizottság a trianoni vonalhoz ragaszkodott, amelytől egyes helyeken eltérni elsősorban gazdasági okokból lehet, természetesen a csehek javára.
A magyar-román bizottság kezdetben mereven ragaszkodott a békeszerződésben kijelölt és leírt határvonalhoz, nem is akart tárgyalni. Erre a magyar kormány visszahívta képviselőit a határmegállapító bizottságból. A román fél és a bizottság ezután konkretizálta a "béke alapját", amely nem más, mint az Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonal, ezt a bázist szerintük nem szabad áttörni. Emellett egyetlen települést sem adnak vissza, amelyet a békekonferencia nekik juttatott. A Nagykövetek Tanácsa jóváhagyta ezt a román értelmezést. A magyar-jugoszláv bizottság a stratégiai pontokat, nagyobb településeket, városokat, vasúti fővonalakat, vasúti csomópontokat vagy a katonai jelentőségű terepszakaszt és a hármashatárpontot tekintette a béke bázisául.
A magyar-osztrák bizottság úgy vélte, hogy a "béke alapját" nem lehet holmi földrajzi momentumoktól (vasút, folyó stb.) függővé tenni, hanem csak azoktól az alapelvektől, amelyek az Antantot vezették a határok megvonásban. Itt azokra az etnikai, gazdasági érdekekre gondolhatunk, amelyeket a "kísérőlevél" is hangoztatott. Azért ragaszkodtak a nekik juttatott területhez, ha már megkapták. A bizottságok által vallott elvekből az következett, hogy csak olyan javaslatokat fogadtak el és tettek meg tárgyalási alapnak, amelyek megfeleltek felfogásuknak a "béke alapjáról". Minden javaslatot ebből a szempontból mérlegeltek. Különösen állt ez a magyar-román bizottság működésére.
A "béke alapjának" elve miatt nőtt meg a helyszíni szemlék fontossága. Ezek azt a célt szolgálták, hogy a bizottságok közvetlen tapasztalatokat szerezzenek egyes határszakaszok gazdasági helyzetéről. A szemlék tervezésénél nem vették figyelembe az etnikai helyzetet, de a gyakorlatban a bizottságok sokszor a nyílt terror ellenére is mindenütt tapasztalhatták a lakosság érzelmeit. Ez különösen a gazdasági továbbfejlődés kérdéseinek felvetésekor nyilvánult meg, amit számos tanulmány, emlékirat, feljegyzés tanúsít. A közvetlen tárgyalások - mert ezekre is sor került az érdekelt államok között - semmilyen eredményt nem hoztak. A románokkal folytatott tárgyalás teljesen meddő maradt, a magyar kormány a merev román álláspont miatt egyetlen települést sem tudott visszaszerezni. A szerbek területi követeléseit pedig Vassel ezredes, a magyar delegáció vezetője így kommentálta: "Az antant-biztosok...nem értették meg, hogy a magyar kormány a trianoni vonalat köteles elfogadni, de más olyan vonalra saját jószántából sem vállalkozhatik, amely magyar községeket juttat át az SHS. államhoz".
