Az "E" határszakasz a Dunától - Szabadka területéig húzódó 135 kilométeres hosszú határvonal volt. A szerbek követelték Hercegszántót és Katymárt. Bejelentették igényüket a Hercegszántó - Baja - Szabadka vasútvonalra. A magyar fél a Kigyóspatak medrét, Béreg, Küllöd és Regöcze községeket és Rasztina pusztát akarta. A trianoni vonal körüli küzdelem heves volt. A magyar félnek Szabadkánál 1600 holdat, míg a szerbeknek 200, Szegednél 800, Torontálban 2600 holdat kellett kiüríteni (összesen 10 800 kh.) A területi nyereség Magyarország javára 9200 hold volt.
A határmegállapító bizottság működésének eredménye a magyar-jugoszláv határon 34 000 kataszteri hold volt, amelyet 1922. május hó végéig ürítette ki a szerb hadsereg. 70 községét területét kettévágták, és 100 egyéni birtokosnak szétvágták a birtokát.
6. Politikai határmegállapítás az osztrák határszakaszon
A bizottság a helyszíni szemlék megtartása és a két delegáció nagyszámú beadványainak áttanulmányozása után a javaslatok felett 1922. március 28-án tartott ülésen döntött. A szavazás alá bocsátott vonal a nem érdekelt biztosok állapították meg, és ez nem fedte sem a magyar, sem az osztrák javaslatokat.
A magyar-osztrák határmegállapító bizottság is a "Kísérőlevél, az "Utasítás"és a "Pótutasítás" alapján dolgozott. Azonban első helyen mint mérvadó tényező a "Velencei egyezmény" határozatai szerepeltek. Ezért a magyar-osztrák határmegállapító bizottság munkálatainál különleges elbánás alá esett Sopron város és környékét képező határrész, amelyet az 1921. október 13-ai Velencei jegyzőkönyv szerinti népszavazás alkalmából Magyarországhoz visszacsatoltak. A népszavazási terület határait a velencei jegyzőkönyv által pontosan körülhatárolta. Ezen a szakaszon az 1921. július 3-ai "Utasítás"-nak a Népszövetség elé terjeszthető javaslatokra vonatkozó rendelkezéseit nem alkalmazták A Nagykövetek Tanácsának 1921. december 15-ei határozata értelmében, csak az utasítások azon rendelkezései a mérvadóak amelyek értelmében a bizottság végérvényesen dönt a határvonalról, és a megállapítást csak tudomásulvétel végett terjesztik be a népszövetséghez.
A Velencei egyezményben Ausztria kötelezte magát, hogy "amennyiben ez lehetséges, a szövetségközi bizottság határozataiba bele fog egyezni. Amennyiben Ausztria kénytelen lenne fellebbezni, kijelenti, hogy a népek szövetsége által javasolt megoldást elfogadja." Ezzel Ausztria jogérvényesen előre elkötelezte magát a Népszövetségi döntés elfogadására. Ezen rendelkezésből a magyar fél felfogása szerint az is következik, hogy a Népszövetség a magyar-osztrák határmegállapítási javaslat felett - tekintettel a Velencei egyezmény idézett cikkelyére - mint teljhatalmú bíró dönt. Erre való tekintettel a magyar kormány kérte, hogy a magyar-osztrák határmegállapító bizottság javaslatait a többi határmegállapító bizottság javaslataitól különítsék el, és tegyék lehetővé a sürgős tárgyalását.
A magyar biztos szakaszonként 1-1, tehát 3 javaslatot nyújtott be a bizottsághoz, amelyekben az Ausztriának ítélt 342 község közül 96 községet kért visszacsatolni, amelyek lakossága 79 823 fő, szemben az Ausztriának ítélt terület 344 260 fő összlakosságával. A bizottság a három javaslatot elfogadta. A Népszövetség Tanácsa az első javaslatot elvetette, a második és harmadik javaslaton pedig módosításokat hajtott végre. A magyar megbízott tudomásul vette, hiszen amikor a magyar kormány a döntést kérte eleve alávetette magát annak határozatának.
A magyar-osztrák határon 1923. január 10-én vették át azt a nyolc vasvármegyei községet (névszerint: Kisnarda, Nagynarda, Alsócsatár, Felsőcsatár, Németkeresztes, Magyarkeresztes, Pornóapáti és Horvátlövő), amelyeket a Nemzetek Szövetsége Tanácsának 1922. szeptember 19-én hozott döntése alapján visszakerültek Magyarországhoz. 1923. március 8-án illetve 9-én kapták vissza a Rendek és Rőtfalva községek helyett Magyarországhoz visszacsatolt Olmód és Szentpéterfa községeket. A határmegállapító bizottságnak azt a javaslatát, hogy a Moson megyei szakaszon Pomogy községet Magyarországhoz csatolják visza hogy így elkerüljék a Rába árterületének kettészakítását, a Tanács elvetette. A Nagykövetek Tanácsa által 1922. február 8-án kiadott pótutasítások alapján a határmegállapító bizottság további jogi jegyzőkönyvekkel igyekezett legalább némileg enyhíteni azokat a visszásságokat, amelyeket a határvonalnak - a határ menti gazdasági érdekek figyelmen kívül hagyásával történt igazságtalan megállapítása - okozott. Számos ilyen jegyzőkönyv készült.
A magyar-osztrák határmegállapító bizottság működéséről elmondhatjuk, hogy a határmegállapítás folyamán visszakerült 21 563 kat. hold 800 öl és 5854 fő. A határmegállapítás címén még többletként 19 756 kat. hold és 5383 fő jött hozzá. A Soproni népszavazáskor 44 628 kat. hold és 50 020 fő került vissza Magyarországhoz. Összesen 64 383 kat. hold 55 403 fő volt a politikai határmegállapítás eredménye. 22 községnek a területét kettévágták
A magyar kormány az elért területei nyereségek ellenére nem volt elégedett. A magyarországi határmegállapító bizottságok működéséről a kortárs angol újságíró-szakíró Sir Robert Donald a "Trianon tragédiája" című művében lemondóan állapította meg: "nem volt tehát mit csodálni, hogy a bizottság munkája alig volt több mint üres formalitás".
7. Műszaki munkálatok menete
A Nagykövetek Tanácsának utasítása nem volt alkalmas a munkálatok műszaki vonatkozású részeinek egyértelmű szabályozására, ezért minden egyes bizottság műszaki végrehajtási utasítást dolgozott ki. Ezek az 1904-es magyar felmérési utasításnak a határ megállapítására vonatkozó rendelkezésein alapultak.
A magyar-csehszlovák határvonal műszaki munkálatai során a bizottság a teljes, 805 km hosszú határvonalat 19 úgynevezett munkaszakaszra osztotta fel. Az egyes szakaszok hossza 30-50 kilométer között váltakozott, mindegyiken egy-egy magyar és cseh mérnök közösen végezte a munkáját.
A jugoszláv határon felosztották egymás között a határvonal műszaki munkálatait. Magyar érdekeltségű lett az A, a C és az E jelű határszakasz, jugoszláv érdekeltségű a B, a D és az F jelű. Az érdekeltség itt egyrészt az anyagi teherviselést jelentette: a geodéziai munkálatok anyagköltségeit, a határokmányok elkészítését, sokszorosítását stb., másrészt azt, hogy melyik ország mérnöke végzi és ellenőrzi a földmérési és kitűzési munkálatokat.
A magyar-osztrák határon a helyszíni költségek megosztása céljából és a munkafolyamat célszerűbbé tétele érdekében mind a három határszakaszt 6 alszakaszra osztották, amelyeken felváltva dolgoztak a magyar és az osztrák felmérési osztályok. Az egész határvonal egyik felét a magyar, a másikat az osztrák műszaki személyzet mérte fel.
A politikai határmegállapítás után történt meg a határvonal kitűzése. A határmegállapító bizottság kijelölte az egyes szakaszokban a határvonalat és arról részletes leírást adott a bizottság műszaki csoportjának. E leírás kézhezvétele után az első feladatuk a már megszavazott határvonalrészeknek fakarókkal való megjelölése volt. A kijelölésnek szigorúan a kiadott utasításoknak megfelelően kellett történnie. A kijelölés után a bizottság tagjai bejárták a határszakaszt és megvizsgálták az ideiglenes kitűzést, hogy az valóban megfelel-e a megállapított határvonalnak, továbbá a kiadott műszaki utasításoknak. A megbízottak a vizsgálat lefolyásáról, a vizsgálat során felmerült észrevételekről, az esetleges javításokról, egyes kérdésekről jegyzőkönyvet vettek fel, és azt beterjesztették a bizottsághoz.
A határvonal kijelölése a legtöbb szakaszon csak lassan és részletekben történt meg, ahogy azt a bizottság megszavazta. Mindemellett egyes kisebb részek kivételével 1922 végére megtörtént a határvonal kijelölése.
Ennek felülvizsgálata után megkezdődhetett a határvonal állandósítása határjelekkel. Ez az egyes határpontok jelentősége szerint különböző határjelekkel történt. A legváltozatosabb határjelekkel a csehszlovák határon találkozhattunk, ezek a következők voltak: hármas határoszlop, szakaszhatárkő, főhatárkő, mellékhatárkő, közbeiktatott határkő, faoszlop, határdomb, határfa.
A román határon a jóváhagyás után a határkarók helyére vasbeton határköveket helyeztek el, úgy, hogy minden 300-500 méterre egy-egy főhatárkövet helyeztek le, s a közöttük húzódó határrész kisebb töréseit úgynevezett mellékhatárkövekkel állandósították.
A munkálatok alatt egy külön beton állandósító osztály működött, mert szükségessé vált, hogy cement alépítménnyel lássák el az Ecsedi-láp területén levő határköveket. 106 fő- és 172 mellékkövet láttak el alépítménnyel, s ehhez 15 425 db téglát és 11 510 kg cementet használtak fel.
A mocsaras határrészeken határkövek helyett táblával ellátott fapilótákat helyeztek le. A magyar és a román határbizottság együttesen, Romániában vásárolta meg a pilóták lehelyezéséhez szükséges faanyagot: 200 nagy és 20 kis tölgyfaoszlopot, tekintettel arra, hogy ott a faanyag majdnem 50%-kal olcsóbb volt. A mezőtelegdi impregnáló telepen kreozottal telítették az oszlopokat, hogy tartósabbak legyenek. A pilóták beverését egy román utászkülönítmény végezte el.
Az osztrákok a határvonal minden törését kövekkel akarták állandósítani. Ez azt jelentette volna, hogy sok helyen egymástól néhány méterre kellett volna a köveket felállítani. Ez a felvetés hetekig tartó vitára adott alkalmat. A műszaki utasítás 200 méter távolságot írt elő. A magyar fél a 100 méteres távolságot javasolta, ami 50%-kos kőtöbbletet jelentett.
A főköveket egy kilométer távolságra állították fel, száz méterenként pedig közönséges határköveket helyeztek le, amelyeket folyamatosan számoztak. A határkövek esetében a magyar fél a műkövet javasolta, ezt az osztrákok előbb elfogadták, később olcsósága miatt tiltakoztak ellene. A magyar kormány azonban a már kiírt pályázat eredményeképpen megrendelte a műköveket. A vita kompromisszummal zárult: azokon a határszakaszokon, ahol a magyarok dolgoztak, műköveket, az osztrákoknak kiutalt szakaszokon termésköveket használtak.
A jugoszláv határszakaszon az ideiglenes határt jelölő karókat, később a határköveket 300-400 méterenként kellett elhelyezni. A határkövek közötti töréseket (hajlatokat) határdombbal jelölték.
A csehszlovák határszakaszon a határvonal kijelölése és határkövekkel való megjelölése után felmerült annak szükségessége, hogy az addig használt, annak idején a helyi hatóságok által a két állam között ideiglenesen megállapított, úgynevezett "demarkációs vonalat" a már akkor kikövezett vonalra kell áttenni. Ez azután a két delegáció megegyezése alapján - a salgótarjáni és a nagypaládi szakaszok kivételével - az egész határvonalon egyszerre, 1923. szeptember 10-11-én a helyi hatóságok és a két delegáció megbízottainak jelenlétében meg is történt.
Ez után történt meg az előírt dokumentumok (határtérképek, határleírások, geodéziai bemérések jegyzőkönyvei, stb.,) elkészítése, aláírása. Ezek a dokumentumok 1950 és 1991 között a "szocialista gyakorlatnak megfelelően titkosak voltak.
Így alakult ki Magyarország trianoni határa, amely történelmi mércével mérve fiatalnak tekinthető. Magyarország trianoni békeszerződés értelmében kijelölt határhossza összesen 2266 km 297 m ±1009 m. Ez az idők folyamán kisebb-nagyobb mértékben módosult.
***
Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia megakadályozta, hogy Magyarországgal való határaikat az etnikai szempontok figyelembevételével húzzák meg. Ez nem csökkenti Franciaország felelőségét, hogy rövidlátó politikájával tudomásul vette, támogatta, majd a békekonferencián keresztülerőszakolta, és azokét sem akik elfogadták.
A határkijelölés a hullarabló mentalitású szomszédoktól kisérve, a maga kicsinyes, bosszúálló, primitív mivoltában elkeserítő volt. Családi, közösségi tragédiáktól kisérve mindenen átgázolva hajtották végre a vélt és valós érdekeinek megfelelően a határkijelölést. Ezzel a rövidlátó politikával szomszédaink rengeteg problémát (közlekedés, vízügy,) vettek a nyakukba, amelyet akkor is leginkább közös erővel lehetett megoldani. nem is beszélve arról, hogy konzerválta már kialakult területi különbségeket.
A trianoni diktátum Magyarországra nézve kirívóan igazságtalan és megkülönböztető volt. Igazságtalan és jogellenes döntései túlhaladták azt a határt amelyen belül, idővel valamilyen reális kompromisszum létrejöhetett volna. Az ország lakossága nem volt felkészülve az ezeréves Magyarország megszűnésére, amely három millió magyar elvesztéssel járt. A színmagyar területek elvesztése, és annak módja sokkos állapotba jutatta az országot. Tehetetlenül szemlélte a kisebbségi sorsba jutott magyarság megpróbáltatásait. Nem csoda, hogy elutasította Trianont, és ezáltal a békeszerződés revízióját hirdető politika és propaganda irányában nyitott volt. Kedvezett a konzervativizmus és az irracionális ideológiák újraéledéséhez, és ez elvezetett a magyar diplomácia zsákutcájához.
Idővel a trianoni szörnyszülött államok Csehszlovákia, Jugoszlávia is felbomlottak, de az akkor elvetett mérgezés magvai továbbra is hozzák termésüket.
Forrás: Rubicon | Szerző: Suba János
